U.S.S. Grayback

Ketten maradtunk a legénységből a fedélzeten. Egy nem kalkulált útvonal-eltéréssel kezdődött az egész.
Majd abban végződött, hogy a hatalmas, több mint háromszáz fős csillaghajó hajtóművei súlyosan megsérültek, a létfenntartó rendszerek leálltak, a mesterséges gravitáció a parancsnoki hidat leszámítva mindenhol kikapcsolt. Csapdába kerültünk.
A hajó, illetve ami maradt belőle visszafordíthatatlanul sodródik egy csillag irányába. Órák múlva elérjük a kritikus külső hőmérsékletet, amitől a kerámia borítás lemállik, mi pedig egy pillanat alatt válunk majd hamuvá. Hacsak nem fogyunk ki előbb az oxigénből. Akkor az elégés előtt talán lassan elalszunk. Vajon akkor is lángra fog kapni a testünk? Hiszen az kell az égéshez.
Halál előtti bizarr gondolataimat a vállamra helyezett erős kezének érintése zavarja most szét. Már majdnem elfelejtettem, hogy itt van, de a mozdulata felizzított bennem valamit. Én élni akarok. Nem érhet így véget. Érezni akarom, hogy élek, hogy még élek.
Ráteszem karcsú kezemet az ő széles kézfejére, majd szembe fordulok vele. Majdnem egy fejjel magasabb nálam, így kissé felfelé kell pillantanom, hogy belenézzek azokba a mély, barna szemekbe.
A hajó megbízott mérnöke voltam. Eddig. Ő pedig a hajtóműveken dolgozott technikusként. Normális esetben nem is találkoztunk volna. De ez minden volt csak normális helyzet nem. Elmosolyodik, de nem szól egy szót sem.
Ugyan arra gondolunk. Hirtelen tapadnak össze ajkaink és ideges sietősséggel szabadítjuk meg egymást a formatervezett kezeslábasainktól.
Mikor még próbáltam helyrehozni a dolgokat, akkor verődtünk egymás mellé. Lenyűgözött az éleslátása, mindig is a talpraesett, magabiztos férfiakhoz vonzódtam. Valahol szerencsés vagyok, hogy pont vele ér utol a vég, nem pedig olyan emberrel, akit ki nem állhatok.
Ahogy vadul csókolja a nyakam a kijelzőre pillantok. Még egy óra a teljes rendszerösszeomlásig és jelenlegi adatok alapján másfél a halálzónáig. De nem akarok most ezzel foglalkozni.
Rátekeredek teljesen, lábaimmal a kemény, izmos fenekét kulcsolom, balommal a tarkójába kapaszkodom.
Rajtam már csak a bugyi van, rajta pedig a feszes boxere. Elkalandozó jobb kezem kitapintja vaskos szerszámát, majd kacéran megnyalom az ajkamat. Ez igen, jókislány lehettem, ha ilyen véget tervezett nekem a vén kujon.
Könnyedén dob fel a parancsnoki pultra. Testemet kétoldalt letámasztott, izmos karjaival börtönzi be. Már csak ajkaival érint, lassan halad le a nyakon, a melleimig. Nem bírom türtőztetni magam, míg nyelvével bal mellbimbómmal játszik, addig kezemmel a jobb mellemet markolom. Élvezem ahogy a melleim megduzzadnak, megkeményednek az érintéstől, a vágytól.
Nem sokat időzik fent, csak pont annyit amennyit kell. Egy éles reccsenést hallok ahogy elszakította a bugyim pántjait.
A kis türelmetlen.
Szélesre tárja lábam, én pedig hátra támaszkodva adtam át magam a nyalás okozta örömnek. Kapkodva vettem a levegőt, ahogy közeledett az első hullám, ami felkapni készült. Az utolsó roham indult meg a völgy aljáról a csúcs felé. Mintha csak megérezte volna, ebben a pillanatban egyenesedett ki és lökte be meredező, vaskos farkát a már lucskosra nyalt, előkészített puncimba.
Szemeim felakadtak, a levegő megállt bennem egy pillanatra majd hosszú, hangos, gyönyörteljes sóhajjal tör fel az orgazmus. Átbuktam a csúcson, minden izmom egyszerre feszült meg és ernyedt el. Hihetetlen, leírhatatlan érzés.
Pontosan erre vágytam, hogy kiléphessek a testemből. Feloldódni az örömben, a kielégülésben, a katarzisban.
Határozottan elkezdte mozgatni ki és be kőkemény férfiasságát, amitől újra szárnyaira kapott a gyönyör. Mély hangon nyögött és sóhajtozott közben, én pedig minél bentebb akartam magamban tudni. Lábaimmal újra rákulcsoltam a fenekére, hogy segítsek megadni neki a megfelelő tempót és mélységet. Szavak nélkül megértettük egymást, így hamar elélveztem újra.
Vadul, ám vigyorogva löktem el magamtól, egyenest a parancsnoki székbe. Meglepődve huppant le, meredező péniszén ott csillogott még a nedvem. Széles ívű mozdulattal ugrottam le a pultról, hogy egyenest a farkába csusszanjak. Kezeivel a derekamnál fogva tartott, így nem kellett félnem, hogy hirtelen túlszalad. Minden centi után újabb csókot nyomtam az arcára-ajkára, hálám jeléül. Mikor már nem lehetett fokozni a fokozhatatlant elkezdtem a lassú csípőkörzést és előre-hátra mozgást. Percekig vágtattam az ölében, mikor éreztem, hogy izmai megfeszülnek. Körmeimmel a vállát, mellkasát szántottam, de ez cseppet sem zavarta. Hátrahajtott fejjel élvezte a testemet, ádámcsutkája fel-alá mozgott ahogy nagyokat nyelve kapkodta a levegőt, a kitörés előtt.
A tény, hogy mindjárt elélvez újra a csúcs közelébe röpített engem is, így szinte egyszerre mentünk el. Pihegve dőltem széles, izmos mellkasára, ő pedig óvón átölelt magán. Nyirkos testünk összetapadt, a testemen érzetem az ő testének minden rezdülését.
A kijelzőre pillantottam.
A levegőnk még olyan negyedóráig tart ki, a hamuvá válásig cirka fél óra.
Nem mozdulunk. Így fogunk meghalni, egymáson. Egymásban.
Hallgatom ahogy lassul eddigi heves szívverése.
Lehunyom a szemem. Minden kezd elnehezedni... ez vajon az oxigénhiány?

Hirtelen éles fény vágódik a szemembe. Egy sztázis-kapszulában fekszem, a hajó orvosa a pupillareflexeimet vizsgálja.
- Jó reggelt, csipkerózsika. A szimulációs gyakorlatnak vége.
Nem tudom mire vélni kaján vigyorát.
- Mi a faszról beszélsz, Doki?
- Tudod, az éves, rendszeres pszichológiai állapot felmérés. Mondd el, hogy hívnak és milyen évet írunk, illetve hol vagy?
Minden kábaságomat elfújta a kérdése.
- Maria Thumb, 2347-et, és ez az U.S.S Grayback.
- Nagyszerű - bár a vigyor még most se hervadt le a képéről. Ekkor esett le miért is ilyen vidám. Egy futó másodpercre kedvem támad behúzni neki egyet.
- Remélem mindenki látta... - morogtam magam elé, ahogy felültem a kagylószerű ágyon és levettem a szenzoros fejpántot.
A stresszhelyzetre való szimulációs gyakorlatokat a számítógép tervezi meg, mindenkinek egyedi módon. Az adott reakciókból pedig egy vizualizált felvétel készül. A felvétel pedig megtekinthető.
Kipillantok a vizsgáló ablakán, a másik helységbe, ahol négyen bámulják a hatalmas kivetítőt.
Köztük a technikus srác is, aki a valóságban most, nemrég lett a beosztottam.
Az üvegen keresztül egyszer csak összeakad a tekintetünk. Egy pillanatig zavartan bámuljuk egymást, majd hirtelen elmosolyodik, ahogy a szimulációban is elmosolyodott. Ismeretlenül ismerős érzés árad szét bennem.
Lesz mit átbeszélnünk este a kabinomban.