Petra mostantól istennő I.

Az eső nesze és a távoli forgalom tompa moraja puhán szövi át a teret, mintha maga az éjszaka súgna halkan a beszélgetésünkbe. A kanapé puhán ölel körül, a levegőt vörösbor és Petra parfümjének gyümölcsös illata tölti meg. Térdemre könyökölve hallgatom bársonyos hangját, ujjaimmal lustán körözök a poharam peremén. Szavaiban nevetés bujkál, ahogy a története végére ér.

– ...és akkor odanézek, és látom, mit művelnek, az a hülye meg csak ül ott, teljes letargiában! – Petra felnevet, megrázza a fejét, és a borba kortyol. – Na és te? Hogy vagy? Kicsit feszültnek tűnsz mostanában, Annám.

Lehunyom a szemem egy pillanatra, mintha a sötétségben könnyebb lenne megtalálnom a szavakat. Érzem magamon Petra nyugodt, fürkésző tekintetét, ami mindig kiismer. Nem bújhatok el előle.

– Hát... – Mindig is erősségem volt a retorika. Ujjaim megszorulnak a poháron. – Segítségre lenne szükségem.

Petra felvonja a szemöldökét. – Mondd csak.

Nehezen jönnek a szavak. Le kell nyelnem minden maradék büszkeségemet, mert már nem bírom tovább.

– Emlékszel az implantra, amiről régebben beszélgettünk?
– Aha.
– Nem sokkal utána megcsináltattam.
– Na, tényleg? Nem gondoltam, hogy rászánod magad.
– Amikor beszéltünk róla, azt mondtad, hogy ha elviselhetetlenné válik, segíteni fogsz. Végül ez segített eldönteni. És eleinte tök jó volt, de... – Megpróbálom uralni a remegést a hangomban.

Felvont szemöldökkel néz rám.

– Petra... Több mint két hónapja nem kaptam engedélyt, és... és nem bírom tovább.

Petra lassan leteszi a poharát az asztalra.

– De... nem pont ez volt a lényeg?
– Csak egyszer kaphatok engedélyt egy embertől – mondom ki végül halkan.

Petra meglepetten néz rám.

– Micsoda?
– Én se tudtam – bólintok. – Azt hittem, bárki megadhatja. De nem így van. Saját káromon tanultam meg.
– Szóval ezért mentetek szét Robival?
– Szó szerint nem tudott már kielégíteni. Nem az ő hibája volt.

Petra lassan hátradől, ujja körbefut a borospohár peremén.

– Hát, végülis így sokkal izgalmasabb, nem? Ha jól értettem, mire vágysz, ez csak rátesz egy lapáttal.
– Nem, ha senki más nem adja meg. Vadidegeneknek kell széttennem a lábam, és koldulnom az orgazmusért. – A szavak keserű gúnnyal buknak ki belőlem. – A legtöbb komolyan sem vesz, azt hiszik, viccelek. De akik tudják, mi a szitu... ők olyan dolgokra próbálnak rávenni, hogy felfordul a gyomrom. – Megrázom a fejem, próbálok elfojtani egy keserű nevetést, de csak egy rekedt sóhaj szakad ki belőlem. – Rettegek, hogy előbb-utóbb már mindegy lesz, kitől kérem, és bármit megteszek majd érte.
– Akkor miért nem veteted ki?

Egy pillanatra lefagyok. Nem akarom elmesélni, milyen meggondolatlan voltam.

– Pannika, mit csináltál... – Petra kérdőn felvonja a szemöldökét. Helyben vagyunk. Pannika. Akkor hív így, amikor teljesen hülyének néz.
– Az implant behelyezése elveszi az orgazmusképességet – sóhajtom lehunyt szemmel. – Véglegesen.
– Baszki. Szóval...
– Ha kivennék, soha többé nem elégülhetnék ki. Az implant nem tiltó eszköz. Éppen ellenkezőleg: már csak az implant miatt tudok legalább így elélvezni.
– És... most is ezért vagy ennyire befeszülve?
– Már alig van pillanat, amikor nem vagyok felizgulva. A falat kaparom otthon, de nem tudom megállni, hogy... izgassam magam. Az implant funkciója ez is: egyre fokozza az izgalmam, amíg valaki ki nem elégíti.

Hosszú csend. Petra lassan hümmög, mintha valamit ízlelgetne.

– És biztos vagy benne, hogy most akarod velem ellőni az egyetlen lehetőséged?

A gyomrom összeszorul. Mi van, ha később még jobban fogom akarni? Persze módot is válthatnék, de az nagyon rizikós lenne. Ugyanakkor Petra a legjobb barátnőm, benne bízom a legjobban a világon.

Halkan megszólalok:

– Van egy másik lehetőség.

Petra kíváncsian figyel.

– Nemrég megtudtam, hogy az implantnak van egy másik funkciója is. Át lehet állítani exkluzív módba. Így csak te tudsz majd engedélyt adni nekem. Akárhányszor, amikor jónak látod. De senki más nem.

Petra lassan elmosolyodik.

– És ehhez mit kell tennünk?

– Van egy kérés, amit elmondok, elfogadod, és megpecsételjük. Kicsit, mint egy házassági fogadalom.

Csend száll ránk. Csak a légzésem hallatszik, elakadó, szaggatott sóhajokban. A testem remeg az elfojtott vágytól. Felállok, és óvatosan elé tipegek. Petra mozdulatlanul figyel, pohara már üres, az ajka szélén apró, zavart mosoly bújkál.

– Tudom, hogy sokat kérek tőled. – Zavarban vagyok, csak nézem a lábujjaim, mint egy gyerek. – De senki másra nem merném magam rábízni.

– Megígértem, hogy segítek, ne aggódj. Te kis ribi. – Felkuncogok. – Mondd hát.

Kézen fogom, és felhúzom ültéből. A szemébe nézek. Ilyen közelről mindig meglepődöm kicsit, mennyivel magasabb nálam.

– Petra – kezdem komoly hangon. – Átruházom rád a testem örömét.

Petra szeme egy árnyalattal sötétebbé válik. A csiklóm halványan bizseregni kezd. Az implant felismerte a nyitó kifejezést.

– Mostantól a gyönyöröm csak a te akaratod szerint létezhet. Csak a te szavad számít, csak te adhatsz engedélyt a beteljesüléshez. – Ahogy citálom a szavakat, a bizsergés egyre erősebbé válik. – Az orgazmusom csak hozzád tartozik, csak rajtad múlik, valaha átélhetem-e. – Halkan felsikkantok. – Úrnőm, elfogadsz szolgádnak? – kérdezem alig hallhatóan, lelkem csupaszon a tekintetébe kapaszkodik.

– Elfogadlak.

Lehunyom a szemem, és lábujjhegyen pipiskedve hajolok hozzá. Ajkam az övét épp csak súrolja, remegő érintés csupán, mint egy kimondatlan kérdés. Aztán elveszek benne. A csók forró, lassú, mély. Egy halk, önkéntelen nyögés szakad fel belőlem, ahogy egész lényemet átjárja.

Petra birtokol.

Petra befogad.

Petra mostantól istennő.

Érzem, hogy valami végérvényesen megváltozik bennem, ahogy belém hasít a felismerés. Nem kellett volna ennyire élveznem ezt a csókot. De Petra lett az egyetlen kapum az öröm felé, és az implant minden ingert felerősít, ami tőle érkezik.

A csók után némán nézek rá, fürkészem az arcát, a szeme apró villanásait, ahogy visszaereszkedik a fotelébe. Az ajkamon ott bizsereg a csókja édes íze, gondolataim kuszán kavarognak, lábujjaim a puha szőnyeget dögönyözik.

Végül veszek egy mély levegőt.

– Tudod – kezdem halkan –, én nem akarok ám visszaélni ezzel. Nem foglak mindig ezzel zavarni.

Petra félrebiccenti a fejét, érdeklődve figyel. Borzasztóan zavarban vagyok, és borzasztóan be vagyok gerjedve.

– Ha megengedted, hogy élvezzek, akkor... akkor próbálok majd mértéket tartani. Nem foglak folyton hívogatni emiatt, csak ha már nagyon hiányom van.

A saját hangom is idegenül cseng. Mintha próbálnám biztosítani magam róla, hogy még mindig van valamennyi irányításom a helyzet fölött.

– És most nagyon hiányod van, igaz? – kérdezi Petra, szemrebbenés nélkül. – Nagyon várod már, hogy kielégülhess, ugye?

A kezem a combomra simul, megfeszül az ölemben.

– Igen – suttogom. – Nem bírom tovább. Hazarohanok, felhúzom magam a határig... és aztán felhívlak engedélyért. De kérlek, tedd le ha megadtad, nagyon ciki lenne ha hallanád, milyen hatással lesz rám.

Elhallgatok, várom, hogy Petra bólintson, hogy egy apró mosollyal jelezze: megérti.

De nem teszi.

– Nem – mondja egyszerűen.

A szívem egy ütemet kihagy.

– Mi? – halkan nevetek fel, zavartan. – Hogy érted, hogy nem?

Petra nem ismétli meg. Csak hátradől, keresztbe fonja a karját, és néz rám. Mintha egy láthatatlan kéz markolná össze a bensőmet.

– Petra... – kezdem, de nem hagyja, hogy befejezzem.

Ajka lassan mozdul, szinte alig hallhatóan ejti ki a szavakat.

– Látni akarom.